“A mese a nevelés táltosparipája”

Már csak kilencet kell aludni és megnyitja kapuit az I. Aranyalma Mesenap Miskolcon a Herman Ottó múzeum kertjében, és csodás középkori terében! Izgatottan várjuk, vajon milyen lesz a fogadtatás!

Rendezvényünk fővédnökeként a Hagyományok Házát kértük fel, hiszen ki más is képviselhetné hitelesebben a magyar népi hagyományokat, mint Ők.

Kedvcsinálóként álljon itt, egyik kiváló szakemberük – aki egyben rendezvényünk másik hatalmas tapasztalattal rendelkező mesélője is lesz – Agócs Gergely néhány gondolata, a mesékről, az élőszavas mesélésről, a népmesék jelentőségéről.

A mese nagyjából az emberiséggel egykorú, és ez alatt a több tízezer év alatt az ember egy olyan technikát fejlesztett ki,  már nem lehet tovább tökéletesíteni, mert az évezredek tökéletesre csiszolták. A népmesék valami nagyon-nagyon fontosat mondanak arról, milyenek vagyunk mi, emberek, függetlenül az anyanyelvünktől, a kultúránktól vagy attól a földrésztől, amelyen élünk.

A mese azért is fontos, mert a fantasztikum az ember képzeletét képes kiragadni azokból a mindennapi problémákból, amelyek sokszor fékezik a kreativitást. Az ember attól ember, hogy az elméjével csodát alkot, de ha ez az alkotóképesség lefékeződik, boldogtalanná válik. A mese segít abban, hogy a mindennapos tevékenységből kiragadjon minket, függetlenítse a lelkünket a mindennapi gondoktól.

És hogy honnan ismerszik meg a jó mesemondó?  Minden olyan emberből lehet mesemondó, akinek jó narratív készsége van. Bármely baráti társaságba becseppenünk, pillanatok alatt kiderül, ki az, akinek a szavára mindenki odafigyel, aki a beszédmodorának eleganciájával vagy éppen a humorával, a találékonyságával elvarázsolja, magával ragadja a hallgatóságot. Minden ilyen emberből jó mesemondó lehet. Természetesen mesét bárki mondhat ettől függetlenül is, hiszen a mese a népművészet része. Vannak tehetségesebb és kevésbé tehetséges művészek, alkotók, s a mesével sincs ez másként, tehát a mesére is egyrészt születni kell, másrészt mindenki, aki tud beszélni és összefüggően tud gondolkodni, képes lehet egy szép történet elmondására.

Sokan azt gondolják, hogy a mesék gyerekeknek íródtak, de az igazság az, hogy a néprajzi kutatások egyértelművé tették, hogy ez a feltevés bizony-bizony téves! A mese műfaját a kultúra nem a gyermekek számára alakította ki. A mese mindenkihez szóló műfaj volt régen, és ma is az lenne, ha az európai racionalizmus térhódítása nem igyekezett volna száműzni azt a gyermekek világába. A mese mindjárt a felütésben azt mondja magáról, hogy „hol volt, hol nem volt”. „Bilo, nye bilo” – mondja az orosz népmese kezdő formulája, ami azt jelenti: „volt is, meg nem is.” Tehát a mese már az első másodpercekben közli, hogy ami most elhangzik, az nem igaz! A racionalista gondolkodásmódba ez nem fért bele, hogy egy felnőtt, kivált férfiember, valami olyasmivel töltse az idejét, amiről lehet tudni, hogy nem igaz. Pedig nagy szükség van a fantasztikumra, az elvonatkoztatásra, az absztrakcióra, az absztraháló készség kialakulására az életünk minden területén! Nemcsak azért, hogy egy művész csodálatos alkotást hozzon létre, hanem azért is, hogy ne omoljon össze a híd, amelyet egy hidász tervez vagy elkészüljön az étel, amit egy szakács készít. Hiszen ha nem tudják eltervezni, szinte biztos, hogy nem sikerül. És persze a tervhez mindenki hozzáteszi a maga saját képzelőerejét, de a bevált, kipróbált modelleket, azaz a hagyományokat is.

Azt tanítják a pedagógusképzőkben a hallgatóknak, hogy a meséket tessék felolvasni, majd dramatizálni és eljátszatni a gyerekekkel. Pedig a mesével a legfontosabb, ami megtörténhet, az, hogy elmondják!

Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan nép a világon, amelyik ilyen sokat tudna a saját hagyományos kultúrájáról, mint mi magyarok. Kevés dolog van, amiről elmondhatjuk, hogy abban világelsők vagyunk, nos, a néprajztudomány ilyen.

Tisztában kell azzal lenni, hogy a ma elérhető meseanyag agyonnyomorítva, agyonszerkesztgetve és rövidítve kerül a könyvekbe. A Hagyományok Házának magasan kvalifikált szakember gárdája azt tűzte ki céljául, hogy felélessze a mese hagyományát, élőszóvá varázsolja, az élő szó művészetévé tegye újra!

“Hiszen lélektanilag teljesen más, amikor én valakihez beszélek, valamit felolvasok, vagy egy betanult szöveget mondok el számára. Tessék csak elképzelni, milyen lenne, ha a szomszédasszony átjönne, és könyvből olvasná fel, hogyan égett oda a rántás. Ez elképzelhetetlen! Számunkra pedig a mesével kapcsolatban elképzelhetetlen, hogy miért kellene azt szóról szóra bemagolni vagy felolvasni. Annyira más az élőszónak az összes törvénye! Nem szabad haragudnunk a mesekönyvek szerkesztőire, mert ahhoz, hogy olvasmánnyá váljék egy szövegfolklorisztikai alkotás, az írott szónak a követelményeihez kell igazítani. De a leírt mese szövege így már nem, vagy csak részlegesen alkalmas azokra az eredeti funkciókra, amelyeket a társadalmak életében az idők kezdete óta egészen tegnapelőttig ellátott.”

Ilyen izgalmas témákat boncolgat Agócs Gergely előadásában, a tőle megszokott szórakoztató, élvezetes, interaktív módon, este 19 órától pedig mesehallgatásra várja az érdeklődőket.

Várunk mindenkit szeretettel!

(forrás: http://folyoiratok.ofi.hu/uj-kozneveles/a-mese-a-neveles-taltosparipaja)